MÁRAI SÁNDOR:

 

Tartalomjegyzék (A címekre kattintava a kiválasztott mű elejére ugrik a lap)

Márai Sándor: A magyar borokról

Márai Sándor: Füveskönyv (részletek)

Arról, mi a célja e könyvnek (1)

A barátságról. (59)

Az okosságról és a bölcsességről. (77)

A tapintatról és a gyöngédségről. (130)

A félreértésről. (172)

Arról, hogy az emberek kiszámíthatatlanok. (128)

Az udvariasságról. (198)

Az ünnepekről. (68)

A hősiességről. (67)

A rendkívüliről. (137)

Az ellenségről. (36)

A hazugokról. (141)

Arról, hogy az árulót nem kell sajnálni. (47)

A lényegesről. (161)

Arról, hogy a csomagolás öregít. (52)

Arról, hogy önmagunk előtt nem szabad megbukni. (66)

Arról, hogy negyvenéves korára mindent tud az ember. (18)

Az utazásról. (48)

A hiúságról. (190)

A lustaságról. (75)

A vendégeskedésről. (131)

Arról, hogy mindig útközben élsz. (192)

Arról, hogy égni is kell. (165)

Arról, hogy tüzet gyújtani is nehéz. (170)

Arról, hogyan kell búcsúzni az ifjúságtól. (181)

 

 

Hamvas Béla: A bor filozófiája (részlet)

 

Márai Sándor (1900. április 11. - 1989. február 22.): A MAGYAR BOROKRÓL:A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett. Ha megöregszem pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben hazám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált.

Amíg eljön, elképzelem néha, milyen lesz a pince? Húsz hordó sorakozik majd bolthajtásos mélyén, a hordók dongáira krétával írom fel az évjáratot és a bor nevét. Lesz három hordó rizlingem, ez már bizonyos. A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét. Ne félj a közhelyektől, magyar: önmegóvó erő árad belőlük. Rizling lesz, nem nagyon régi, három-, négyéves olaszrizling, melynek simaságán érzik még a latinos műveltség és szőlőkultúra pannóniai pallérozottsága. A rizlingben ritkán csalódik a magyar. Szerte a hazában sok komisz lőrét mérnek, de az olasznak nevezett magyar rizlingben van valamilyen otthonos bizalmasság: az ember úgy issza, mint mikor rokonokkal beszél. Van egy fajtája, melyet csak palackos állapotában ismertem meg: az elhunyt Festetich herceg diási szőlőjéből való rajnai rizling. Már nem árulják, vagy ha igen, csak palackonként ritka helyeken. Egy időben ez volt a legnemesebb magyar fehérbor, csak a somlói ért a nyomába. Ez a Festetich féle rajnai rizling halványzöld volt, s illata, mint a nagyon régi francia chablis-é. Volt valamilyen sajátossága, ami borban, emberben a legritkább, s mind egyre inkább kivész a világból: cachet-ja volt, pecsétes egyénisége. Ez a tünemény szűnőben: jó típusborok és típusemberek maradnak a helyén. De a rizling az volt Magyarországon, amit a franciák általános szóval, a műfaj közelebbi megjelölése nélkül, fehérbornak neveztek. Az a bizonyos pohár bor, melyet kéretlenül odaállítanak az ember elé a vendéglőben, az a bor, mely olyan, mint a kenyér, a nemzet testének eledele, valami általános és megbízható. Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni.

A pince mély lesz, Sopronból hozatok egy füzér fűszeres kolbászt a hentestől, aki a landjagert készíti saját kezűleg a Várkerület egyik mellékutcájában, sonkát és tormát tartok itten, s természetesen lopót és néhány pintesüveget is, a vendégek számára. A pint a régi mérték, nagyapáink még ezzel éltek: tartalma másfél liter, s a magyar, ha férfikorba jutott, minden este odaállította a vacsorateríték mellé a maga pintes adagját. Homoki borból és badacsonyiból minden tisztességes ember elbírt és megkívánt egy emberöltő előtt esténként egy pintet. Más volt a helyzet a szülővárosomon, Kassa vidékén, ahol természetesen szamorodnit ittak az urak, de a vásárok fuvarosai is, az "Arany képzelődéshez" címzett bormérésben: a szamorodnit már pohárral itták, csak a lengyelek nyakalták, mintha szomjúságot is oltana. A magyar, bölcsen és óvatosan, asztali borral élt. Asztali bornak neveznek mindent a rizling és a szilváni között, amitől másnap könnyű fejjel ébred az ember. De Szüllő Gézától tudom, hogy az elnevezés eredete még a fiatal Ferenc József asztaláról származik: ő volt az első a magyar királyok között, aki - bölcs emberismerettel - elrendelte, hogy a bizalmasabb ebédeken a vendég elé állítsanak egy üveggel könnyű bort is, melyből kedve szerint kortyolhat, saját kezűleg töltögetve, s csak finomabb, hivatalos borokat nyújtották át poharanként a lakájok. Asztali bor volt tehát a Monarchiában, melyet a királyi asztalnál saját gusztusa, mértéke és igénye szerint fogyasztott a vendég. Ferenc József, mikor ezt elhatározta, a borokat talán nem ismerte, de ismerte az embereket.

S mert a részeg embert utálom, legalább úgy, mint a kákabélűt, aki fanyalogva ásványvízzel keveri a bort, meddig és miért akarsz ilyen óvatosan élni, szomorú barátom? - tartok majd egy kivénült sváb csaposlegényt, aki megtanít vendégeim számára fröccsöt készíteni. Mert a szódavíz nem ásványvíz, ezt jegyezzük meg jól. A szóda már a civilizáció, az igaz, de nemzedékek és évszázadok fortélya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és feltalálta a fröccsöt, ami a hosszú élet titka. Sajátságos, de igaz, hogy fröccsöt nem tud a magánember készíteni. Hiába tanulod meg a leckét, hasztalan vásárolsz háromdecis poharakat, igen, hiába méred ki és vegyíted aggályos gondosan a két deci bort egy deci szikvízzel, a fröccs képletét csak hivatásos csapos ismeri. S a magyar, mikor feltalálta ezt a csodálatos bölcs és óvatos vegyüléket, mely elég tömény ahhoz, hogy sarkalja a borozgató férfi képzelőerejét, s ugyanakkor eléggé szelídített, hogy ne ártson a nemesebb szerveknek, mély élettapasztalatról tett tanúbizonyságot. Mert minden ásványvíz gyászos dolog, elrontja a bor jellemét, de a szikvíztől a badacsonyi vagy egri fehér illata nem változik, s a fröccs óvatos-okos keverési aránya, hála az évszázados gyakorlatnak, megóvja a magyart mindenféle kilengéstől. Magánember nem tud fröccsöt keverni. A "tréfa", a "házmester", a "hosszúlépés" keverési titkát könnyebb meglesni, mint a fröccs készítésének mesterségbeli rejtelmeit. Ahogy a jó csapos fél kézzel önti a háromdecis üvegbe a bort, a másik kezével hozzácsapja a megfelelő adag szódát: ez a titok, melyhez csak szakember ért. Sok kocsmározó ember otthonülő maradt volna Magyarországon, ha a fröccs titkát magánember is elsajátíthatná. De ez lehetetlen, sajnos.

Ezért tartok majd egy öreg csapost, s együtt vizsgáljuk tavasszal a hordókat. Lesz bikavér is, de nem sok, s nem hordóban, csak szalmafonatos üvegben. A bikavérrel úgy vagyok, hogy tisztelem, de csak óvatosan és messziről. A sűrű szenvedély él ebben a borban, melynek két féle fajtáját ismerem, egy engeszteltebb édeskés válfaját, s egy másikat, tömört és fanyart, az igazit. Az egri vendéglős ebből a másik fajtából ad nekem, ha néha lemegyek, s ezt idegennek nem is méri, mert az egri pincékben nem akad sok belőle. Ez a fanyar bikavér félelmes mélyre ássa magát az ember idegeiben. Valósággal feltúrja az emberi lélek ősanyagát, három deci után néha már portugál szavakra és görög igeidőkre emlékszem vissza, s valamilyen kínai bölcsességre is nevel, mintha ezt suttogná: minden szép, de minden elmúlik, tehát okosabb veszteg maradni. Más a helyzet a somlóival. Már a neve körül is sok a fogalomzavar: ejtik somlai-nak, aztán somlyói-nak, de mindez csak suta beszédhiba. Becsületes neve: somlói, s mint a nagynevű, kihaló családok, ez a bor is megköveteli, hogy nevét helyesen és tisztességesen ejtsük. Ez a magyar borok fejedelme. Kis területen termelik, s már nem sokáig: fáradt bor, lassan kivész a szőlőkből ez a fajta. Illata olyan, mint a fehér burgundié, de annál nemesebb. Van egyfajta somlói, Arany tűz a neve, s pontosan olyan: tűz és arany keveréke. Ez a bor rábeszél. Ezt mondja: Élj!. Ezt az egyetlen szót mondja, de olyan következetes erővel, mint a régi latin versek a nagy tanulságokat. Mit szívott össze ez a bor a napsütésben, évszázados illatokban! A föld sava és titkos ereje, a nap tüze, esős őszök bölcsessége, a természet vegykonyhájának rejtett párlatai, mindez aranyszín bölcsességgé nemesedett ebben a különös borban, melyhez hasonlót egyetlen egyet ismerek csak a világon: a Poully fumée-t, ezt a füst ízű fehér burgundit. E két bor szelleme azonos: nem vetélytársak ők, hanem lángeszű testvérek. Mert a bornak nem csak íze, illata és szesztartalma van, hanem mindenek fölött szelleme is. Mintha a nép, mely termeli és issza, átadna lelke titkos tartalmából valamit a hazai bornak. A somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség, nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék, borban és emberben.

Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt. Mit adjak nekik? Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túrót, a Rozsnyi kereskedés híres liptaiját fabödönökben, paprika és ajókagyűrű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rábeszélőképessége kevés ahhoz, hogy meggyőzzem kortársaimat: milyen tökéletes borkorcsolya természetes állapotában a liptai, s milyen helytelen divat hagymával, mustárral, paprikával bonyolultabbá tenni azt, amit a természet önmagában tökéletesnek teremtett. A tiszta borhoz egyszerű tiszta harapnivaló szükséges: ennyit már a kínaiak is tudnak, akik máskülönben nem borisszák, hiszen Turkesztánból hozatják a maguk rizsbora mellé a szőlőből készült bort, a szerencsétlenek! Mikor a pincém meglesz, a soroksáriak megint fehér cipót sütnek, Bácska is küld abált szalonnát a szüretemhez. Így ülünk majd sugárzó őszi délután, a pince vasajtaja előtt, a hosszú padon. Kezünkben bicska, mert úriember nem használ bizalmas étkezéshez idegen evőeszközt, előttünk a kétdecis poharak, a mélyben az ősz aranyfürdőjéből párás vonalakkal eléváló hazai táj. Hallgatunk.

Mögöttünk a pince mélyében dohognak a hordók: a rizlinges, a somlói, a szilváni, a badacsonyi, a zirci papok halványsárga misebora, a kegyes tanítórendiek dörgicsei termése, s a magyar homok szelíd hajtásai a derültebb nyári esték örök társa, a nyájas kadar, mely bornak nem igazi bor, de italnak enyhe és szórakoztató. A borok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek, messze, a mélyben hajó úszik a Dunán, árut visz és hoz egy megbékélt világ jó szándékú népei között, a népek örök országútján, s Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosa és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves, nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kinek egykor nem akartunk megbocsátani. A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek, amit addig csinálok, még csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán? Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével.
Minden más hiúság.

 

Vissza a tartalomjegyzékhez FÜVESKÖNYV (1943.) Részletek:

 

 

 

ARRÓL, MI A CÉLJA E KÖNYVNEK (1):

Olvasó, ez a könyv szeretne őszinte lenni. Egy ember írta, kinek tudása szerény és véges. Nem akar mást ez a könyv , mint mind a megszámlálhatatlan könyvek, melyek a régmúlt és félmúlt időben beszélni akartak az ember sorsáról a világban. Szeretné elmondani egy ember, hogyan kell lakni, enni, inni, aludni, betegnek lenni és egészségesnek maradni, szeretni és unatkozni, készülni a halálra és megbékélni az élettel. Nem sok ez, mert az ember általában s e könyv írója különösen keveset tud csak önmagáról és a világról. De emberi feledatnak elég. Többre nem is vállalkozhatunk az életben. Ez a könyv tehát őszinte lesz, olvasó, s nem eszmékről és hősökrol beszél majd, hanem csak arról, aminek köze van az emberhez. Írója nem tanítani akar, amikor e könyvet írja, hanem tanulni. A könyvekből akar tanulni, melyeket előtte írtak a bölcsek és a beavatottak, az emberek életéből akar tanulni, amennyire azt megfigyelni és megértenie sikerült, az élet jeleiből akar tanulni, tehát a betűből, az emberi szívből, a füvekből és az égi jelekből egyszerre. Mert mindez együtt alakítja az emberi sorsot. Nem tudós könyv ez, csak olyan, amilyent az elemiben tanítanak. Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember. Olyasféle lesz hát ez a könyv, mint a régi füves könyvek, melyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten. S aki jobban tudja, mondja jobban.

(Megjegyzés: E könyv honlapra másolója 2009. február 4-én 02 ra 30 perckor átéli e gondolatokat. Néhány órával előbb, születésem után 67. évvel, nagy godossággal keresem a klaviatúrán a betűket. Egy éves lehettem, amikor Márai Sándor 43 évesen írta e csodálatos gondolatokat. Iszom most egy pohár saját termésű és palackozású somlói olaszrizlinget - melyről olyan szépen írt Márai - anyámra, apámra, szeretteimre, barátaimra és olvasóimra gondolva. Egészségünkre! Halla László) 

VisszatartalomjegyzékhezA barátságról

 

 

Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.
Montaigne, mikor elt
űnődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: "Barátok voltunk... Mert ő volt ő, s mert én voltam én." Ez felette pontos. S Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: "Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát." Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már az igazság. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.

Vissza a tartalomjegyzékhez Az okosságról és a bölcsességről

 

Az okos emberek mindig fárasztottak, kimerítettek. Társaságukban úgy éreztem magam, mint valamilyen rosszhiszemű vizsgán. Örökké figyelnem kellett, mert ők is figyeltek engem, összehúzott szempillák alól, mint a vadász a vadat, vajon helyesen felelek-e okos megjegyzéseikre, elég okos vagyok-e ahhoz, hogy ők, az okosak, szóba álljanak velem? Nem, az okosak mindig fárasztottak. S nem is tudtam meg tőlük soha, semmi lényegeset. Többnyire csak azt magyarázták meg, miért nem jó valami: az élet, egy ember műve, a tavasz vagy az ősz? De azt, hogy az élet jó is, a halál természetes, az ember nem egészen reménytelen, nem mondották soha; mert okosak voltak.
Az okosság nem bölcsesség. Az okosság készség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés. Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.

Vissza a tartalomjegyzékhez A tapintatról és a gyöngédségről

 

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

Vissza a tartalomjegyzékhez A félreértésről

 

A földön kétmilliárd és néhányszáz millió ember él, így mondják. Tudjad tehát: kétmilliárd és néhányszáz millió esélye van annak, hogy szavadat, cselekedetedet félreértik. Ahány ember él a földön, annyi a félreértés esélye és lehetősége. Ez a nagyszerű és a félelmes az emberi életben, ez a végzetes minden emberi megnyilatkozásban és vállalkozásban. Azt mondod: "fehér" vagy "fekete." De a világon fehérek és feketék is élnek, igaz? S egy fehér szemében más a fekete, mint egy fekete szemében. S végtelenül másként tükrözik minden emberi lélekben a világ. Minden kiejtett, leírt szónak más és más a zengése kétmilliárd és néhányszáz millió ember lelkében. Ezt is tudnod kell, s nem szabad soha meglepődnöd a visszhang felett, mellyel az ember a másik ember szavára felel. Az emberi élet végtelen félreértések örök sorozatának körforgása. E félreértések összege az a színes, bonyolult, félelmes és nagyszerű csoda, melynek gyűjtőneve az ember.

Vissza a tartalomjegyzékhez Arról, hogy az emberek kiszámíthatatlanok

 

Mert az emberek teljességgel kiszámíthatatlanok. Hiába ismersz harminc éve egy embert, nem tudod megjósolni, hogyan viselkedik majd a sikerben vagy a balsorsban. Hasztalan ismered egy ember jellemét, köznapi szokásait, értelmét, szívét, reflexmozdulatait - az ember csodálatos és titokzatos marad, akkor is, ha máskülönben félhülye. A csapásra talán rikoltással és örömkiáltással válaszol, a siker néha megtöri, lehangolja. Néha egészen érthetetlen alkalomból dühöngeni kezdenek az emberek; például elviseltek gyászt, megaláztatást, anyagi, testi vagy erkölcsi szerencsétlenséget, de aztán egy pillanatban gyilkolni, vagy hörögni és üvöltözni kezdenek, mert a villamos nem jön idejében, vagy szorít a cipőjük. Kiegyensúlyozott, mértéktartó emberek egészen különösen válaszolnak valamilyen útszéli megjegyzésre: mintha lényük titkos sebét érintetted volna meg. Van, aki nem bírja el a telefon csengését, más kadarkát kér, mielőtt a bitóra vezetik. Az állat, a kő, a növény is szabályosabb, kiszámíthatóbb, a vihar és a földrengés megbízhatóbb, mint egy ember. Az emberek csodálatosak.

Vissza a tartalomjegyzékhez Az udvariasságról

 

Az emberek általában megsértődnek, ha túlságosan udvariasak vagyunk velük szemben. Az európai és amerikai emberekről beszélek. Csak a kínaiak tudják elviselni a föltétlen, a maradéktalan, a végzetes udvariasságot, mely már átitatta testük és lelkük egész szövetét, egy az élettel, a bélmosók és a hercegek számára is. Ez az udvariasság, mely egyértelmű a nép életformájával, az emberi együttélés legfelsőbb megnyilatkozási formája.
De a mi udvariasságunk teljesen felületes. A franciának csak az irodalma és a hadüzenete udvarias: az ebédlője, az üzlete és a szalonja már nem az. Nem elég azt mondani:
"pardon", ha lábára lépünk valakinek. Így is kell érezni: "Pardon" - s ez már sokkal nehezebb. Korunk az emberiség egyik legudvariatlanabb kora. A középkor hóhéra még letérdelt az áldozat elé és bocsánatot kért, mert kénytelen levágni a nyakát: s Marie Antoinett még azt mondta Sansonnak a vérpadon: "Pardon". De most már sem a hóhér, sem az áldozat nem kérnek többé egymástól bocsánatot. Ez felette szomorú.
S ha valaki tökéletesen udvarias napjainkban, a kortársak ezt a magatartást hideg, szenvtelen közönynek érzik. Ma mindenki
"színvallást" követel, s az udvariasságot kibúvónak és árulásnak érzik. Holott nem az: egyszerűen csak tapasztalás. Nincs más megoldás. Mikor mindenki a másik zsigereiben vájkál, szenvedélyes szeretettel vagy eszelős gyűlölettel: te maradj udvarias.

Vissza a tartalomjegyzékhez Az ünnepekről

 

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.
S nemcsak a naptárnak van piros bet
űs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.

Vissza a tartalomjegyzékhez A hősiességről

 

A legnagyobb hősiesség, megmaradni munkád mellett, akármit szól is ahhoz a világ. S ennél is igazibb hősiesség, megsemmisíteni munkádat, ha úgy érzed, nem tudtad tökéletesen megcsinálni azt, amire önmagaddal szerződtél. Élj a két szándék között, ne beszélj erről, élj teljesen feladatodnak és maradj könyörtelen műveddel szemben. Nemcsak az alkotáshoz kell erő; műved megítéléséhez is. Maradj szigorúbb műveddel szemben, mint amilyen a világ valaha is lehet.

Vissza a tartalomjegyzékhez A rendkívüliről

 

Mielőtt véleményt alkotsz a rendkívüliről, dobd a mindennapos használat malmába és őröld ott egy ideig. Rendkívül szép nővel találkoztál, kinek szépsége elvakít és meghökkent? Figyeld csak egy ideig ezt a rendkívüli szépséget a mindennapok fénytörésében, s egyszerre megtudod, hogy minden szépség reménytelen és szomorú, nem érdemes különösebben törődni vele. Elkápráztat egy ember rendkívüli szelleme? Vizsgáld meg azt, amit mondott, a köznapok gyakorlatában, s egyszerre megérted, hogy a bölcsesség nem rendkívüli és felfoghatatlan, hanem nagyon egyszerű és természetes valami. Rendkívüli hatalmú emberrel találkoztál? Gondold csak meg, milyen törékeny ennek az embernek hatalma, hétfőn és kedden - végezhet vele egy bérgyilkos, egy politikai irányzat, de még egy parányi fertőző mikróba is! Rendkívüli emberi jósággal találkoztál? Akkor ámulj, és maradj áhítatos. De ez nem esik meg gyakran veled.

Vissza a tartalomjegyzékhez Az ellenségről

 

Vannak a közömbösek, a barátok, az ellenfelek, akik valamely eszme vagy meggyőződés, vagy érdek parancsszavára harcolnak ellened. Ez az emberi élet rendje, csak így van szép feszültsége az életnek: barátok és ellenfelek között, a közömbösök nagy tömegében.
S aztán van az ellenség. Nem ellenfél ő, több annál. Mintha a végzet kijelölt volna kettőtöket egy párharcra, melynek nincs oka, sem értelme. Tudsz róla, ahogy ő is tud felőled, noha az élet, a pálya semmilyen területén nem keresztezted útját. Gy
űlöl téged, kenyeredre, életedre tör: soha nem vétettél ellene. Egy életen át kerülitek és keresitek egymást.
Mit is tehetsz ellene? Mindenekelőtt iparkodj megérteni. Ő az ellensúly életedben. Máskülönben suta és balog lenne életed küzdelme. Szükséged van reá. Le kell győznöd magad, hogy őt legyőzhesd. Meg kell ismerned az igazságot, hogy igazad legyen vele szemben. Jobbnak kell lenned, mert ő gonosznak hisz és hirdet téged. Isten őt jelölte ki társadul a földön. Közös vállalkozásotok van, mint a bajvívóknak. Ne döfd le idő előtt; egyáltalán ne döfd le. Ő tanít meg élni, harcolni, védekezni. Tudjad, hogy szükséged van reá.

Vissza a tartalomjegyzékhez A hazugokról

 

A hazug ember mindig gyorsan beszél, darálva és hadarva. Nagyon vigyáz, hogy a hazugság mellékes részletét a valószerűség minden árnyalatával feldíszítse. Aprólékosan leírja annak ruházatát, kivel nem találkozott, de azt hazudja róla, hogy éppen az imént látta. Kétségbeesetten hazudik, mint a jó tanuló, aki fújja a leckét.
A hazug embernek nincs igazi képzelőereje; legtöbbször cél nélkül hazudik; nem tudja, hogy a legegyszerűbb valóság sokkal érdekesebb, mint minden, amit ő összehazudhat.

Vissza a tartalomjegyzékhez Arról, hogy az árulót nem kell sajnálni

 

Az emberi perben, amikor csak lehet, felmentő ítéletet hozni. Csak akkor nem, ha a vádlottat lassan és hidegen kitervelt árulás bűnében találod bűnösnek.
A gyilkosnak is hamarább bocsátani meg, mint az árulónak. A gyilkos legtöbbször indulatban cselekszik, s egész sorsával fizet érette. A gyilkos és az áldozat legtöbbször kötve vannak egymáshoz, valamilyen mély és érthetetlen törvény szerint. A gyilkos legtöbbször bitóra megy. De az áruló kezed szorongatja, az áruló szemedbe néz, terveid faggatja, veled sóhajt, nyög, fogadkozik. Az árulónak ne bocsáss meg soha. Az árulónak ne irgalmazz. Aki egyszer elárult
- férfi vagy nő, mindegy -, annak számára nincs többé vizsga, mentség, feloldozás. Száműzzed életedből. Részvét nélkül nézzed sorsát. Közösségben és magánéletben ő az utolsó ember, nincs mentség számára.

Vissza a tartalomjegyzékhez A lényegesről

 

Vigyázz, hogy életben és munkában a közhely, a mellékes, a kényelmesebb megoldás lehetőségei el ne csábítsanak. Mindig akad valamilyen esély, mely feloldja a szükséges erőfeszítés feszültségét, mellékutat kínál, olcsóbb lehetőséget ajánl fel. Beszélj a lényegesről, írd a lényegeset, cselekedj lényegesen. Ez mindig nehezebb, több életerőt követel - s ugyanakkor, amikor elszánod magad arra, hogy a helyzetnek vagy a munkának lényeges erőidet adod, megtudod, hogy ez volt az egyszerűbb, igen, az egyetlen lehetséges megoldás, a tökéletes. A mellékes, a félmegoldás, a közhely, a mellébeszélés, a kitérés, a köntörfalazó műgond végül is több és gonoszabb erőfeszítést követel, mint a lényeges, az egyszerű, a tökéletes. Amikor a középutat választod, pazarolsz. A lényeges mindig olcsóbb, hasznosabb, eredményesebb. Élj gazdaságosan, alkoss takarékosan, ne költsd erődet másra, csak a lényegesre.

Vissza a tartalomjegyzékhez Arról, hogy a csomagolás öregít

 

Utazz, de kis poggyásszal. Utazz, de minden pillanatban tudjad, hogy nincs igazi maradása sehol az utasnak. Ne tölts sok időt málhád rendezgetésével, ne cipelj útjaidra fölösleges tárgyakat. A csomagolás öregít.
Az élet apró, mellékes feladatai öregítenek legfurfangosabban. A szöszmötölés, a mindennapok szertartásainak fölösleges bonyodalmai, a leszakadt gombok felett érzett bosszúság, az idejében el nem küldött levelek gondja, a csomagolás útközben. Az ember nemcsak dramatikusan öregszik, lengő fehér fürtökkel és meszes erekkel, nem. Az ember akkor is idő előtt öregszik, ha a szennyes nem fér egy hét múltán málhádba, holott egy hét előtt, vasalt állapotban, még pompásan elfért. Utazz könnyen, mint a madarak. Így messzebb jutsz és fiatal maradsz

Vissza a tartalomjegyzékhez Arról, hogy önmagunk előtt nem szabad megbukni

 

Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell; mert a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból, s nem tanácsos megingatni ezt a szerkezetet azzal, hogy egyik vagy másik téglát elmozdítjuk helyéből. Negyven éven túl megtelik életünk rendszabályokkal, melyeket tekinthetnek mások rigolyáknak: mi tudjuk, hogy igazi értelmük a védekezés az anarchia ellen. Felkelés, lefekvés, szórakozások, munkaidő, emberekkel való kapcsolatok, mindezt idővel szigorú törvények szabályozzák.
S ha vétünk e törvények ellen, lelkiismeretünk megtelik bűntudattal. Nem igaz, hogy az életmód lehet
"spontán". Te magad lehetsz néha spontán, elhatározásaid, szenvedélyeid, ötleteid lehetnek önkéntesek: de életmódod, mely mindettől független, nem lehet önkéntes és ötletszerű. Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy ők szeretnék, elképzelik, vagy másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha a magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod. Még bűneidben és hibáidban is tartsd be a rendszert, mely életed törvényeiből következik. A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni; mert ez az igazi bukás.

Vissza a tartalomjegyzékhez Arról, hogy negyvenéves korára mindent tud az ember

 

Marcus Aurelius mondja, hogy negyvenéves korára egy férfi, akiben világít egy szikrája az értelemnek, mindent megélt és mindent tud, ami előtte történt az időben az emberekkel, s ami az utána következő időben történhet még.
A részletek lehetnek változatosak és eltérőek, de az alapélmény
- minden emberi élet közös alapélménye - negyven év alatt csakugyan megtörténik minden emberrel. Megélte a szenvedélyeket, tapasztalta a természeti törvények állandóságát, és teljes bizonyossággal tudja, hogy halandó. Többet nem tudott Caesar sem, Antonius sem, Marcus Aurelius sem, többet nem fog tudni az ember az időben önmagáról és a világról soha. Minden más csak ismétlődés.

Vissza a tartalomjegyzékhez Az utazásról

 

Nem szabad egyedül utazni. A magányos utazó kényszermunkát végez. Csak bizalmas és tapintatos társaságban szabad utazni. Egy érzékeny és fogékony lelkű nő, egy figyelmes és türelmes barát társasága megsokszorozza az utazás élményeit, fokozza a látnivalók színességét, segít megérteni mindazt, amit az út és a világ mutat. Egyedül utazni kínos, feszengő érzés. Mintha kiszolgáltatnák az embert egy különös börtönnek, mely nagy, mint a világ.
Az ember csak társaságban tudja látni, érzékelni a világot. A társaság ad az út komor varázslatának, a változásnak, emberi értelmet. A vándorévek idejében sokat utaztam egyedül, kevés poggyásszal, mindig lázasan, nyugtalanul, hajszolva valamit. Hiányzott egy okos társ, aki a világ veszélyes és nyugtalanító élményében mellettem áll, akit figyelmeztetek, s aki figyelmeztet, aki megosztja a fogadók zord magányát, a vasutak gonosz idegbaját. Megfelelő ember társaságában a Földet is körülutazhatod, s úgy tűnik majd, pillanat volt az egész. Egyedül csak vánszorogsz a világon át, expresszvonaton és repülőgépen is.

Vissza a tartalomjegyzékhez A hiúságról

 

A férfikor legnagyobb, tragikus kísértése nem a nő, hanem a hiúság. Egyszerre megrohan a világi éhség: rangot akarsz, helyzetet az emberek között, címet vagy érdemrendet, mindent, ami csillog, amit melledre akaszthatsz fityegőkben, névjegyedre nyomtathatsz üres és hangzatos szavakban. Karosszéket akarsz, mikor a többiek mezítláb tolonganak az országutakon, s a városok flaszterein. Méltóságot akarsz, mikor az élet az emberek tömegei számára oly nyomorúságosan sivár, hogy legtöbben elvesztik emberi méltóságukat is.
Ez a nehéz óra a férfiéletben. Legtöbben elbuknak ilyenkor. Csak az marad ember és férfi, aki meg tud hajolni az emberi nyomorúság előtt, beéri az egyetlen ranggal, melyet ember viselhet: a munka tudatának és a segítőkészség, a türelmes méltányosság rangjával, s elutasít mindent, amit a világ értéktelen elismerésben adhat neki. Gondold csak meg ilyenkor, milyen aljas emberek viselik a legmagasabb címeket és rangokat! Hivalkodnak érdemrendekkel! Maradj, címtelenül és dísztelenül, ember. S akkor csakugyan lesz valamilyen rangod az emberek között. Máskülönben csak méltóságos vagy kegyelmes úr leszel
- ilyen szerény vagy? Azt hittem, többre vágyol.

Vissza a tartalomjegyzékhez A lustaságról

 

Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. Van ember, aki csak élete nagy távlataiban lusta; a tervekben; abban, hogy elodázza elhatározásait, döntéseit; lustán építi fel élete munkáját, mindent az időbe épít, a nagy messzeségbe. Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. Nem nyújtjuk ki a kezünket valami után, amit megszerezhetnénk, különösebb fáradság nélkül, s később talán csak nagy áldozatokkal tudunk megszerezni, nem megyünk a telefonhoz, nem írjuk meg azt a levelet, vagy nem jegyezzük fel azt a gondolatot, rögtön, akkor, abban a pillanatban. Ez az utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb. Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet.

Vissza a tartalomjegyzékhez A vendégeskedésről

 

Vendégnek lenni a legfinomabb és legfárasztóbb rabságok egyike. Mert hasztalan mondják a háziak: "Nálunk a vendég azt csinál, amit akar! Kel és fekszik, amikor akar! Azt eszi, amit akar! Nem kell törődni a háziakkal!..." - természetesen egyebet sem csinálnak a vendégek és háziak, mint reggeltől estig törődnek egymással, figyelik egymás óhajait és életrendjét, alkalmazkodnak egymáshoz. S a háziak mégis szabadabbak, mert odahaza vannak, egyfajta kialakult rendtartás rémuralmával hatnak a vendégre, aki reggeltől estig kénytelen úgy viselkedni, mintha azt csinálná, amit akar, holott semmi egyebet nem csinál, mint alkalmazkodik a háziakhoz. Különös durvaság, ha egész napra vagy éppen éjszakára is, több napos tartózkodásra hívnak valakit, vidékre. Merénylet ez egy szabad ember ízlése, szokásai, ideje, kedvtelései, munkája és rendtartása ellen. "Te ne hozzál mást, csak hálóinget és egy fogkefét!" - mondják a háziak; s íme, egy vagy két napon át már száműztek életedből, megfosztottak cselekvési, sőt nemritkán gondolkozási szabadságodtól is.
Vendégnek lenni rabság. Rendkívül nagy lelki durvaság és önzés vendégségbe hívni valakit. Már egy vacsorameghívás elfogadása is fölötte terhes, unalmas és fárasztó kötelesség. Leghelyesebb vendéglőkben találkozni barátainkkal, este kilenckor, s aztán tizenegykor hazamenni, úgy, hogy mindenki fizette a saját számláját. Minden más merénylet és önzés.

Vissza a tartalomjegyzékhez Arról, hogy mindig útközben élsz

 

Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz, s ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy félórára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.

Vissza a tartalomjegyzékhez Arról, hogy égni is kell

 

Mint a máglyán, úgy kell égni. Mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ez ellen. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érette, elégni, az élet anyagát, a test szövetét is odadobni a lángoknak, melyek egyszerre perzselnek kívülről és belülről. Ezt a máglyát, melyre végül is oda kell állni minden embernek, aki az igazat akarja, ketten rakják: a hóhér és az áldozat. Nem lehet a végén megegyezni. Minden gyakorlat, tapasztalás, óvatosság hiábavaló. Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.

 

Vissza a tartalomjegyzékhez Arról, hogy tüzet gyújtani is nehéz

 

Megfigyeltem, hogy már tüzet gyújtani is nehéz. Egy cserépkályhában, lobbantó forgáccsal, újságpapírral és száraz fahasábokkal olyan tüzet gyújtani, mely a hideg kályhában lángra kap, eleven marad: már ehhez is ügyesség kell és gyakorlat. Azt hiszed, valamilyen egyszerű és alantas feladat ez, melyet minden szurtos szolgáló elvégez. De kíséreld csak meg, te, bölcs és gyakorlott kezeiddel, s tapasztalod majd, milyen ügyes-bajos feladat ez, mennyi tapasztalás és kézügyesség kell hozzá! Nem tudok begyújtani egy cserépkályhába, akárhogyan iparkodom is. S mennyi mindent nem tudok még: például zongorázni, csak úgy és annyira, mint egy szomorú zenei hivatalnok egy mulatóban; s mégis, milyen avatottan és büszkén merek beszélni a zen

Oldalmenü
Naptár
Diavetítő